Vasárnap reggel van, nagymosást csinálok a vödörben, miközben jobbkezem (aki állandó kísérőm és fotósom) ájultan alszik. Ez az egyetlen reggel, amikor pihenhet, hiszen itt a szombat is munkanap.
Tegnap volt az első koncertünk...
Három próbanap előzte meg ezt a műsort. Három bengáli nyelvű dalt kellett ezalatt megtanulnom, és énekestársam, Sanjoy is bevállalt egy versszakot a Hejj pávából... Kicsit lámpalázasan, de nagyon lelkiismeretesen megoldotta, bizonyos mértékig tükröt tartva nekem is. Igaz, én rutinosabb vagyok az idegennyelvű éneklésben, ezt a fajta stresszt valamennyire megtanultam kezelni. A magyar népdalénekesekre, helyzetünkből adódóan amúgy is jellemző egy kulturális nyitottság, ami bennem az átlagnál jobban túlteng. De Sanjoy esetében már az is nagy szó, hogy az ő ötlete volt, hogy beszáll. Remélem, majd sikerül ezt is megmutatnom.
Ami ilyenkor számomra a kihívást jelenti, az a feladat sokrétűsége. Egy idegen nyelven (bár a bangla nem egészen idegen nekem, azért mégsem beszélem) dalokat megtanulni úgy, hogy a színpadon ne legyen a szemem egyfolytában a papíron. A dalok struktúráját megérteni, jó kiejtéssel énekelni a szöveget. Jó helyen belépni, időben felkapni a furulyát, és... eközben úgy csinálni, mintha az egész baromi könnyen menne :)
Időnként ezt sikerült megvalósítanom.
Nem mondom, hogy lerágom a húsz körmömet az idegtől, hogy időben minden összeálljon, mert ez lehetetlen. De mire a színpadra állunk, addigra teljes lelki nyugalomban vagyok affelől, hogy egy bizonyos hibaszázalék úgyis várható, bármennyire is kitaláljuk a dalok szerkezetét a próbán.
Ma pedig egy újabb fellépés lesz...
Utána se sokáig pihenhetek, megyek Kucs Biharba, a teaültetvények meg elefántok földjére, ahol bhawaia zenészekkel fogok együtt zenélni.
Lesz-e hó otthon, mikor hazajövök? Még a tavaszból jöttem el...
