Lassacskán itt az indulás ideje... a bőröndöm egy nagy káosz, az új hangszerem mellé pedig be kell suvasztanom egy könyvet is a tokba, mert "ő" lesz az egyetlen kézipoggyászom az úton.

Most kapkodva írom ezt a posztot, mert egy gitárkoncertre még meghívtak búcsúzóul az itteniek, viszont úgy kerek a történet, ha rendesen bezárom.

Szóval, utolsó kalandom Kalkuttától kb. 20 órára szólított el, Darjeeling közelébe, Kucs Beharba, ahonnan Katmandu sincs messze. A bhawaiya énekesek szeretetteljes, dzsungel által körülvett otthonaiban járhattam és énekelhettem. 

Volt Rengesd, uram, a gyermeket, Tavaszi szél és Meggyújtom a pipát... nagyon igyekeztem becsempészni végre valami dunántúlit is a repertoárba, mert a hangsoraik ezt lehetővé tették.

A Távol-Kelet és az Észak keveredését élhettem meg, Indiának egy olyan táján, amiről kevesen tudják, hogy még India... érződik ez a ruhákon, a valláson, de a zenén legfőképp. Erről többet, majd később.

Ez az úriember pedig szemtelenül jól játszott a csángó furulyáimon. Le se tette őket még a forgatás alatt sem.

Viszlát, India... és folytatódjon az utazás.