Alig rendszereztem az Indiában készült fotókat és felvételeket, máris Pakisztánba indulok, igaz, egy egész más jellegű látogatásra. Míg Indiában tanultam, kollaboráltam és felléptem, addig Pakisztánban most csak egy koncert és egy stúdiófelvétel vár.

Tagadhatatlan, hogy "goriként" (fehér nőként) eléggé sajátos a helyzetem mindkét országban. Amit minderről úton-útfélen megértettem, arról most leírok pár gondolatot. 

Utazni és zenélni jó dolog. Számomra az eufóriát jelentik. Csakhogy nem mindegy, milyen áron, és milyen projektekben landol az ember. 

Ha nem vagy túl naív, átlátod a meghívók szándékát. Csak azért akarnak veled fellépni/felvételt csinálni/interjút készíteni, mert külföldi vagy? mert akkor körülbelül annyira tartanak, mint azok a járókelők, akik az utcán egy szelfi kedvéért lekapcsolnak.

Első alkalommal, amikor Pakisztánban jártam, a Magyar Nagykövetség hívott meg, hogy helyi művészekkel koncertezzek. A rendezvény célja a kulturális diplomáciai kapcsolatok ápolása volt, a zenei kidolgozottság így háttérbe szorult. Az egyórás koncertre összesen kb. másfél órát próbáltunk - igaz, a partnereim klasszikus zenészek voltak, számukra a hosszas improvizáció soha nem akadály. Rendesen be is dobtak a mélyvízbe... ott tanultam meg "úszni", azt a rutint használom rögtönzésre a mai napig is. (Hozzátenném: a koncert a körülmények ellenére nagyon jól sikerült, a Trottel Records ki is adta Madhuwanti - Live In Islamabad címmel.) 

Másodszorra méltatlan helyzetbe kerültem... ez volt számomra a tanulópénz. Egy magazin volt a meghívóm, szintén Iszlámabádban. A rendezvény megint csak nélkülözte a szakmai igényességet: szerintem a meghívóm nem is tudta, mit takar a közös fúzió kifejezés. Egy híres népzenészt hívtak mellém a pandzsábi sivatagból, akivel még kevesebbet készültünk, mint a klasszikus zenészekkel. A közösen előadott dalunk káoszba torkollott, és amikor fel akartam mellé menni a színpadra, hogy megkezdjük a fúziót, mindenki szeme láttára leparancsolt onnan. Később is uralta a terepet, az együttműködésre teljesen alkalmatlan volt. A meghívóm pedig nem akarta megsérteni a művész urat, egyszerűen nem jött oda, hogy megvédjen. Na, ott megtanultam, hogy baromira nem mindegy, kinek mondok igent!

Aztán ahogy egyre több médiareferenciám gyűlt össze Pakisztánban, és dörzsöltebb is lettem, ezek a helyzetek végleg elkerültek. Fesztiválra hívtak, műsort kértek, most pedig már egy ügyintézővel próbálom egyeztetni a helyi dolgaimat.

Indiában azonnal egy olyan szervezettel kerültem kapcsolatba, amelyik teljeskörűen szervezi az ottlétem alatti koncerteket és kollaborációkat. Igaz, ott saját utat eddig nem sikerült kialakítanom - nem is próbálkoztam vele. Elkényeztettek.

Az én helyzetem, más külföldi művészéhez képest mégis sajátos. Nem a zenei export következményeként lett turnéim egyik állomása India és Pakisztán, hanem úgy kerültem oda, hogy oda akartam menni. Az ő zenéjük, előadási módjuk vonzott. Tisztában voltam vele, hogy ha pakisztáni vagy indiai zenészekkel játszom, azt kell kidomborítanom magamból, amihez a legjobban értek: vagyis a magyar népzenét. A helyiek szúfi vagy klasszikus zenei tudásához képest behozhatatlan hátrányom van.

Hogy, hogy nem, ez mégis másképp alakult. Meggyőződésem, hogy ezekben az országokban annyira szeretik a saját zenéjüket az emberek, hogy a külföldi "egzotikumok" kedvéért sem cserélnék le őket. Szívesen belehallgatnak a magyar vagy más népzenékbe is, de csak mértékkel. Náluk a dalok szövegének megértése sokkal fontosabb, mint nálunk, ahol imádjuk a török, macedón, olasz és más, gyönyörű dallamokat, és édes mindegy, miről szólnak. Ott a varázslathoz nélkülözhetetlen a költészet élvezete a zenei élmény közben is. Amióta először énekeltem helyi nyelveken, azóta folyamatos kérés, hogy tegyem ezt - akár szindhiül, pandzsábiul, bengáliul,és akkor már természetes, hogy hindiül/urduul is. Itthon van egy segítségem, akit nyugodtan nevezhetnék "dialect coach"-nak is. Saumya, az indiai nagykövetség alkalmazottja, aki nem mellesleg kathak táncos is, rendszeresen veri belém a hindi/urdu és pandzsábi dalok szövegének helyes kiejtését. Kemény munka ez, de csináltam már ilyet "kicsiben" is, egy-egy dal erejéig finn Juhannus estre, vagy más nációk nálunk megrendezett kulturális programjaira készülve. 

Érezhető volt, amikor a dolgok átbillentek. Egy idő után a visszajelzés már nem abból állt, hogy ügyes vagy, szépen énekeltél, hanem használható kritikával illettek. Megmondták, hol kellene javítanom még a prozódián, vagy melyik díszítés hat furcsán. Na, itt kellett rákapcsolni, és végre kezdtem azt érezni, hogy már nem a kinézetem tesz "piacképessé" ezekben a kultúrákban.

Így megyek most Pakisztánba, hogy egy teljes koncertprogramot nyomjak le udruul, szindhiül, esetleg pandzsábiul. Már fel tudom vállalni azt, akivé idő közben váltam: egy idegen, aki - a kiejtés és az előadásmód miatt - kicsit más ízekkel, de szívből szórakoztat.

Jó, egy óvatlan pillanatban biztos, hogy becsempészek a műsorba egy magyar dalt is.