Az alábbi szöveg a prae.hu hasábjain megjelent cikkem rövidített változata.

Fakírok között, a folyóparton

Meggyőződésem, hogy a fakír, mint fogalom, idehaza tisztázásra szorul. Európában nem jut róla az eszünkbe más, mint egy szöges ágy, pedig a dolog ennél összetettebb. Sajnos, a netes keresések is főleg az aszketizmust domborítják ki a fakírokkal kapcsolatban, miközben a zenész fakírokról jártamban-keltemben sokkal többet hallottam. A fakírcsaládokban apáról fiúra száll a hangszer- és énektudás, mindehhez pedig egy olyan előadói stílus is párosul, aminek a hallgatók egy transzcendentális, spirituális tudást tulajdonítanak. A fakírok hitelesen és sok érzelemmel közvetítik a zenétől elválaszthatatlan baul költeményeken keresztül az élet szenvedélyes szeretetét. Persze, ez egyszerű rutinná is silányulhat, ilyennel is találkoztam. A baul fakír Das fivérekkel való együttzenélést - amely a nyugat-bengáli Joydeb faluban, a banglanatak dot com jóvoltából jött létre - azok közé az élmények közé sorolom, amikor a találkozás nemcsak kulturális diplomáciai gesztus, hanem valódi örömzenélés is volt.

Az ember kénytelen belerázódni abba, hogy a messzi keleten a 7-es ritmusok nem a nálunk megszokott 4-3-as ütemezés szerint, hanem 3-4-es megoszlással alakulnak. Tavalyi tapasztalataimból okulva, idén már listával készültem dúros, mollos és vegyes hangsorú népdalokból, hogy amikor a zenészek játékára felelni kell, hamar megtaláljam az odaillő dallamot.

A kollaborációk úgy zajlanak, hogy előre nincs alkalom felkészülni a találkozás pillanatára. Azonnal kell ráfelelni a másik fél frázisaira. Az így keletkezett, alkalmi fúzió természetesen nem veheti fel a versenyt egy zeneművel, hiba is volna ugyanazokkal az eszközökkel értékelni. Inkább csak a kétféle kultúra találkozását élik át ilyenkor a felek.

Az egyik fivér dotarán (rövid testű, húros népi hangszer) játszott, a másik pedig egy számomra teljesen ismeretlen ritmushangszeren, khamakon kísért minket. Az öblös, nyitott tetejű dobtestből kézzel kifeszített húrt erőteljesen pengette, közben a húr hosszát változtatta – az eredmény pedig egy sajátosan misztikus hangzás volt.    

Pár percnyi fakírmuzsika után a dotarás letekerte lábujjáról a csörgőt, és átadta nekem. Végre elkezdtük a közös éneklést, amibe moldvai csángó dalokat csempésztem – a parlando jellegű dalok ritmizálása és ráhúzása a ritmikus kíséret „négyzethálójára” ilyenkor értelmetlen próbálkozás. Olyan dallal érdemes beszállni, amit a partnerek is követni tudnak, aminek a szerkezetét átlátják. Így értük el azt a pillanatot, amikor a dotara már nagyjából lekövette az énekemet, és ami megszólalt, kis túlzással egyszerre volt magyar és baul fakír zene.

Valahogy így:

Meggyújtom a pipát, bhawaiyák között

Az egyetlen dolog, ami Indiában igazán próbára tesz, a hosszú vonatozás. Márpedig egy akkora államban, mint Nyugat-Bengál, nem lehet megúszni a 6, vagy sokkal inkább 10 órás utazást, ha az ember olyan részekre akar eljutni, ahol a nemcsak a klíma, de a kultúra is más.

Nem is tudom, járt-e rajtam kívül Kucs Bihar térségében magyar. Dardzsíling közelében, a nepáli határnál található, de Bhután és Kína sincs messze tőle. Kis zavar lett úrrá rajtam, ahogy a száriba öltözött énekesnők között ültem, akik már-már a kínaira, de mindenképpen a Távol-Keletre emlékeztető stílusban és hangszínen énekeltek, és bár a dhol itt is jelen volt, a húros dotara uralkodása a kíséretben szintén az északibb, hűvösebb tájakat idézte.

A bhawaiyák – így nevezik magukat az itteni népzenészek – kamtapuri nyelven énekelnek, de ugyanúgy bengáliul és hindiül is értenek. Leültem egy csoportnyi bhawaiyával, hogy három népdalukat magyar dalokkal párosítsam össze. Itt is át kellett alakítanom az ütemezéseket, de örömmel érzékeltem, hogy a hangsor könnyen befogadja a dunántúli népdalokat is. A bhawaiyák, az előadóművészi egó teljes félretételével, csoportban énekeltek, erre feleltem én magyarul, szólóban.

Mint mindig, itt is nálam voltak a furulyáim, az ötlyukú moldvai kaval, a hatlyukú gyimesi furulyák és a „lyuk nélküli” tilinkó. A bhawayák furulyása kipróbálta őket, és a legkisebb hatlyukú hangszeremmel gyakorlatilag összenőtt. Nem jelentett akadályt, hogy európai módra, maga előtt kellett tartania, a fuvolára emlékeztető oldaltartás helyett. Fantasztikusan játszott rajta, még a felvételen is megszólaltatta. 

Íme az eredmény:

Ezt a kollaborációt is a banglanatak dot com szervezte.

Legközelebb pakisztáni élményeimről is mesélek majd. A facebook oldalamra addig is folyamatosan töltögetem a rövidebb videós érdekességeket.

Alig rendszereztem az Indiában készült fotókat és felvételeket, máris Pakisztánba indulok, igaz, egy egész más jellegű látogatásra. Míg Indiában tanultam, kollaboráltam és felléptem, addig Pakisztánban most csak egy koncert és egy stúdiófelvétel vár.

Tagadhatatlan, hogy "goriként" (fehér nőként) eléggé sajátos a helyzetem mindkét országban. Amit minderről úton-útfélen megértettem, arról most leírok pár gondolatot. 

Utazni és zenélni jó dolog. Számomra az eufóriát jelentik. Csakhogy nem mindegy, milyen áron, és milyen projektekben landol az ember. 

Ha nem vagy túl naív, átlátod a meghívók szándékát. Csak azért akarnak veled fellépni/felvételt csinálni/interjút készíteni, mert külföldi vagy? mert akkor körülbelül annyira tartanak, mint azok a járókelők, akik az utcán egy szelfi kedvéért lekapcsolnak.

Első alkalommal, amikor Pakisztánban jártam, a Magyar Nagykövetség hívott meg, hogy helyi művészekkel koncertezzek. A rendezvény célja a kulturális diplomáciai kapcsolatok ápolása volt, a zenei kidolgozottság így háttérbe szorult. Az egyórás koncertre összesen kb. másfél órát próbáltunk - igaz, a partnereim klasszikus zenészek voltak, számukra a hosszas improvizáció soha nem akadály. Rendesen be is dobtak a mélyvízbe... ott tanultam meg "úszni", azt a rutint használom rögtönzésre a mai napig is. (Hozzátenném: a koncert a körülmények ellenére nagyon jól sikerült, a Trottel Records ki is adta Madhuwanti - Live In Islamabad címmel.) 

Másodszorra méltatlan helyzetbe kerültem... ez volt számomra a tanulópénz. Egy magazin volt a meghívóm, szintén Iszlámabádban. A rendezvény megint csak nélkülözte a szakmai igényességet: szerintem a meghívóm nem is tudta, mit takar a közös fúzió kifejezés. Egy híres népzenészt hívtak mellém a pandzsábi sivatagból, akivel még kevesebbet készültünk, mint a klasszikus zenészekkel. A közösen előadott dalunk káoszba torkollott, és amikor fel akartam mellé menni a színpadra, hogy megkezdjük a fúziót, mindenki szeme láttára leparancsolt onnan. Később is uralta a terepet, az együttműködésre teljesen alkalmatlan volt. A meghívóm pedig nem akarta megsérteni a művész urat, egyszerűen nem jött oda, hogy megvédjen. Na, ott megtanultam, hogy baromira nem mindegy, kinek mondok igent!

Aztán ahogy egyre több médiareferenciám gyűlt össze Pakisztánban, és dörzsöltebb is lettem, ezek a helyzetek végleg elkerültek. Fesztiválra hívtak, műsort kértek, most pedig már egy ügyintézővel próbálom egyeztetni a helyi dolgaimat.

Indiában azonnal egy olyan szervezettel kerültem kapcsolatba, amelyik teljeskörűen szervezi az ottlétem alatti koncerteket és kollaborációkat. Igaz, ott saját utat eddig nem sikerült kialakítanom - nem is próbálkoztam vele. Elkényeztettek.

Az én helyzetem, más külföldi művészéhez képest mégis sajátos. Nem a zenei export következményeként lett turnéim egyik állomása India és Pakisztán, hanem úgy kerültem oda, hogy oda akartam menni. Az ő zenéjük, előadási módjuk vonzott. Tisztában voltam vele, hogy ha pakisztáni vagy indiai zenészekkel játszom, azt kell kidomborítanom magamból, amihez a legjobban értek: vagyis a magyar népzenét. A helyiek szúfi vagy klasszikus zenei tudásához képest behozhatatlan hátrányom van.

Hogy, hogy nem, ez mégis másképp alakult. Meggyőződésem, hogy ezekben az országokban annyira szeretik a saját zenéjüket az emberek, hogy a külföldi "egzotikumok" kedvéért sem cserélnék le őket. Szívesen belehallgatnak a magyar vagy más népzenékbe is, de csak mértékkel. Náluk a dalok szövegének megértése sokkal fontosabb, mint nálunk, ahol imádjuk a török, macedón, olasz és más, gyönyörű dallamokat, és édes mindegy, miről szólnak. Ott a varázslathoz nélkülözhetetlen a költészet élvezete a zenei élmény közben is. Amióta először énekeltem helyi nyelveken, azóta folyamatos kérés, hogy tegyem ezt - akár szindhiül, pandzsábiul, bengáliul,és akkor már természetes, hogy hindiül/urduul is. Itthon van egy segítségem, akit nyugodtan nevezhetnék "dialect coach"-nak is. Saumya, az indiai nagykövetség alkalmazottja, aki nem mellesleg kathak táncos is, rendszeresen veri belém a hindi/urdu és pandzsábi dalok szövegének helyes kiejtését. Kemény munka ez, de csináltam már ilyet "kicsiben" is, egy-egy dal erejéig finn Juhannus estre, vagy más nációk nálunk megrendezett kulturális programjaira készülve. 

Érezhető volt, amikor a dolgok átbillentek. Egy idő után a visszajelzés már nem abból állt, hogy ügyes vagy, szépen énekeltél, hanem használható kritikával illettek. Megmondták, hol kellene javítanom még a prozódián, vagy melyik díszítés hat furcsán. Na, itt kellett rákapcsolni, és végre kezdtem azt érezni, hogy már nem a kinézetem tesz "piacképessé" ezekben a kultúrákban.

Így megyek most Pakisztánba, hogy egy teljes koncertprogramot nyomjak le udruul, szindhiül, esetleg pandzsábiul. Már fel tudom vállalni azt, akivé idő közben váltam: egy idegen, aki - a kiejtés és az előadásmód miatt - kicsit más ízekkel, de szívből szórakoztat.

Jó, egy óvatlan pillanatban biztos, hogy becsempészek a műsorba egy magyar dalt is. 

Lassacskán itt az indulás ideje... a bőröndöm egy nagy káosz, az új hangszerem mellé pedig be kell suvasztanom egy könyvet is a tokba, mert "ő" lesz az egyetlen kézipoggyászom az úton.

Most kapkodva írom ezt a posztot, mert egy gitárkoncertre még meghívtak búcsúzóul az itteniek, viszont úgy kerek a történet, ha rendesen bezárom.

Szóval, utolsó kalandom Kalkuttától kb. 20 órára szólított el, Darjeeling közelébe, Kucs Beharba, ahonnan Katmandu sincs messze. A bhawaiya énekesek szeretetteljes, dzsungel által körülvett otthonaiban járhattam és énekelhettem. 

Volt Rengesd, uram, a gyermeket, Tavaszi szél és Meggyújtom a pipát... nagyon igyekeztem becsempészni végre valami dunántúlit is a repertoárba, mert a hangsoraik ezt lehetővé tették.

A Távol-Kelet és az Észak keveredését élhettem meg, Indiának egy olyan táján, amiről kevesen tudják, hogy még India... érződik ez a ruhákon, a valláson, de a zenén legfőképp. Erről többet, majd később.

Ez az úriember pedig szemtelenül jól játszott a csángó furulyáimon. Le se tette őket még a forgatás alatt sem.

Viszlát, India... és folytatódjon az utazás.