Vasárnap reggel van, nagymosást csinálok a vödörben, miközben jobbkezem (aki állandó kísérőm és fotósom) ájultan alszik. Ez az egyetlen reggel, amikor pihenhet, hiszen itt  a szombat is munkanap.

Tegnap volt az első koncertünk... 

Három próbanap előzte meg ezt a műsort. Három bengáli nyelvű dalt kellett ezalatt megtanulnom, és énekestársam, Sanjoy is bevállalt egy versszakot a Hejj pávából... Kicsit lámpalázasan, de nagyon lelkiismeretesen megoldotta, bizonyos mértékig tükröt tartva nekem is. Igaz, én rutinosabb vagyok az idegennyelvű éneklésben, ezt a fajta stresszt valamennyire megtanultam kezelni. A magyar népdalénekesekre, helyzetünkből adódóan amúgy is jellemző egy kulturális nyitottság, ami bennem az átlagnál jobban túlteng. De Sanjoy esetében már az is nagy szó, hogy az ő ötlete volt, hogy beszáll. Remélem, majd sikerül ezt is megmutatnom.

Ami ilyenkor számomra a kihívást jelenti, az a feladat sokrétűsége. Egy idegen nyelven (bár a bangla nem egészen idegen nekem, azért mégsem beszélem) dalokat megtanulni úgy, hogy a színpadon ne legyen a szemem egyfolytában a papíron. A dalok struktúráját megérteni, jó kiejtéssel énekelni a szöveget. Jó helyen belépni, időben felkapni a furulyát, és... eközben úgy csinálni, mintha az egész baromi könnyen menne :)

Időnként ezt sikerült megvalósítanom. 

Nem mondom, hogy lerágom a húsz körmömet az idegtől, hogy időben minden összeálljon, mert ez lehetetlen. De mire a színpadra állunk, addigra teljes lelki nyugalomban vagyok affelől, hogy egy bizonyos hibaszázalék úgyis várható, bármennyire is kitaláljuk a dalok szerkezetét a próbán.

Ma pedig egy újabb fellépés lesz...

Utána se sokáig pihenhetek, megyek Kucs Biharba, a teaültetvények meg elefántok földjére, ahol bhawaia zenészekkel fogok együtt zenélni.

Lesz-e hó otthon, mikor hazajövök? Még a tavaszból jöttem el...

Indiában nem vagyok képes ugyanúgy birtokolni a nyelvet, mint otthon. Vagy egy átlagos iskolai dolgozat szintjén alkotok posztokat, vagy elvontan. És az utóbbi még mindig jobb.

(Gyönyörű fotók várhatóak később, egyelőre csak a saját mobilos készletemre hagyatkozhatom a dokumentáláshoz.)

1. nap

banglanatak dot com. Nem én döntök a beosztásomról, koncertjeimről, próbáimról, utaimról, hanem ők. Leszögeztem, két dologhoz ragaszkodom ezen a turnén: kell egy dotara, és kell egy tetkó. Az elsőt már megvettem egy fakír testvértől. Gyönyörű hangszer, a feje pávatestben végződik. A másodikhoz, ahogy hangszert, bort és táskákat vásároltam, a költségvetés egyre csökken.

2. nap

Az asszisztensemmel, Kajallal el Tepantarba. Egy Joydev nevű szürreális helyen, kiszáradóban lévő folyó mellett, fakír jammelés. 

3. nap

Santiniketán. Olvastam Germanus Gyula könyvét. Meg a Bengáli tüzet. Tagore mindenkit üdvözöl. A múzeumban nincs nyoma se Magyarországnak, se Balatonfürednek.

4. nap

Saath Kahania nevű falu. Jelentése: hét történet. Erre nincs szavam. A falfirkák, zugok, fagöcsörtök, kihalt épületek, mesélnek. Persze, messziről. De közben bennem rezeg a gyerekkorom, a panel, az Újhegyi Lakótelep. Valamiért. Tudom, hogy lesz, aki érti.

Aztán angolóra a helyiekkel. Én csak nézőként, és a hecc kedvéért, alkalmi tanárként. Hát, igen.

What is your name?

My name is Sadhu Das.

What is your profession?

I am a baul fakir singer.

Very goood.

5. nap

Kolkata, megint. Fali gyíkok és egér helyett (aki a mellkasomra ugrott reggel, és a frászt hozta rám Tepantaron) egy tiszta lakás. Kotyogós kávéfőző (itthonról). Bénázás a gázpalackkal. 

Az első próba a zenésztársakkal. Gitár, harmónium, banjo, dotara, dhol.

Interjú. Fotózkodás. Felküldtek a hecc kedvért egy omladozó lépcső tetejére, mert jól néz ki. Nem esett össze alattam.

A zenészekkel sokat haladtunk. Nagyon. Szerencsére, van köztük vezérürü, én nem szeretem magamra venni ezt a szerepet. Időnként kifejezetten romás a hangzás. De legtöbbször az édeskés kolkatai életérzés áradozik. Furulya-kompromisszumok. Az énekes bevállalt egy versszakot a Hejj pávából. Holnap minden megy tovább.

Jelentkezem később. Megyek tanulni.

Már most készülök, dúdolok, keresgélem a jegyzeteket és a linkeket, még akkor is, ha előbb Indiába szól a repjegyem. Tartozom egy koncerttel Karacsinak, ez az igazság, és a felkészülés ideje szűkös lesz.

Helyileg nem leszek túl messze attól a vidéktől, ahol a szindhi népzene ma is virágzik. Erről sokat írtam előző posztjaimban, és a sorozat a tervezettnél hosszabbra sikerült. Most fel kell tennem a pontot az i-re, mert Kalkuttából már nehéz lesz a szindhi fakírokra koncentrálnom.

Szóval, itt az ideje, hogy egy kedvencemről számoljak be, aki ugyan már nem él, de még a legifjabb generáció szerint is ő Szindh egyik legnagyobb ikonja.

Ez pedig nem más, mint Alan Faqeer, aki ékes szindhi nyelven énekelte a legszebb szúfi dalokat, és ugyanúgy tudott viccelődni, mint könnyeket csalni az arcokra. Ebben a videóban az utóbbit teszi, bár huncutságát sem tudja elrejteni. Közben arra a rejtélyre is magyarázatot kapunk, hogyan kötik a szindhi turbánt... Ez tényleg egy jellegzetes, Pakisztánhoz köthető szúfi előadásmód, nekem a valamivel arrébb tanyázó azeri, török, stb. asikok is eszembe jutnak róla... az élet szerelmesei. 

Itt van akkor a Tiri pawanda tarien... épp úgy előadva, ahogy kell. És nemcsak az érces éneklési módra gondolok, hanem az elragadtatást jelző szem-beforgatásra is.

Nem tudom kihagyni, hogy meg ne említsem Alan Faqeer fiát, aki ezt a zenei örökséget hűségesen folytatja. Azonnal érződik, hogy más személyiség, de a hangjában megcsillan a tanítómester tónusa is. 

Emlékszem, egyszer egy budapesti ír koncerten ücsörögtem, amikor a facebook messengeren üzenetet küldött nekem, és nem volt szívem lerázni. Csak urduul értettünk szót, mivel szindhiül azóta se tudok, az angol meg neki nem megy. Nem is tartott sokáig a társalgás. Azért remélem, egyszer élőben folytatjuk.

Álljon akkor itt az apától egy vidám dal is, ami az elalvásról szól... ezért szunnyad bele a dalba Alan Faqeer, de ezt minden előadáson el is várta tőle a közönség. Elég sajátos dolog, hogy egy dalban el kell aludni. Gyorsfogyasztóknak ajánlom, hogy 1:57-től nézzék, kár lenne kihagyni.

Ugyanez egy későbbi generáció előadásában, a Sketches szúfi rockzenekartól... ezt inkább a tájak meg a jó feldolgozás miatt ajánlom. A "bealvós" rész itt kevésbé hatásos:

Ezzel a kortárs felvétellel pont jó lesz lezárni a szindhi témájú írásokat, legalábbis egy időre.

Gondolkodom azon, hogy Indiából egy naplószerű poszttal/posztokkal jelentkeznék... mit szóltok hozzá? Válaszoljatok itt, a komment részben. Vagy ha technikai akadálya van, akkor a facebook megosztásnál.

Majdnem egy éve történt. Indiában laktam éppen, nem sokkal a Pakisztánban tartott Lahooti Melo fesztivál után, ahol én is egy szín lehettem a vegyes zenei palettán. Szindhnek azon a részén volt a fesztivál, ahol több ősi szúfi szentély található, és mindegyik egy-egy kedvelt szent vagy költő nevét viseli. Ilyen a Latif (Shah Abdul Latif Bhittai, 18. századi költő) szerzeményeitől hangos szentély is, ahol ugyan nem járhattam, de ahonnan a fakírokat, a hely áhítatos zenészeit elhozták a fesztivál helyszínére is.

Mint mondtam, éppen Indiában voltam, amikor ebben a szentélyben robbantás történt, rengeteg halottal és súlyos sérülttel. Sorokban álltak az emberek a kórházaknál, hogy vért adjanak, és hamarosan a szentélyt látogató közösség is összefogott, hogy dacolva a rosszakaratú szélsőségesekkel, ismét összejöjjenek, és zenével, tánccal töltsék meg az épület falait. 

Zeneileg szólva, a fakírok éneke minden, csak nem "bársonyos", mégis azt állítja mindenki, aki itt járt, és hallgatta őket, hogy a teljes időtlenségbe csobbant... Az érces férfitorokokból kelő ének - Latif szúfi költeményei és a szindhi népzene esszenciája - tényleg visszaröpít minket néhány évszázaddal. 

A versek a szindhi és rádzsasztáni folklór egyik szerelmi történetéből, annak szövevényeiből táplálkoznak. Momal és Ranó tragikus meséje keveredik itt az iszlám misztikával... És mivel ezt a blogot magyarul írom, bizalmasan megjegyezhetem, hogy ezt a stílust nekünk először kiskanállal kell megkóstolnunk, mert bizony az érces énekstílus és a húros kísérőhangszerek hangszőnyegét gyakran megszakítják a szindhi sivatag tájaira annyira jellemző, a tűrőképesség határait feszegető, magas hangregiszterek... a misztikus elragadtatás ottani kifejezésmódja.

Meg is mutatom, mire gondolok. A kisbusszal Dzsámsoróba szállított fakírok itt egy jóbarátom, Saif Samejo lakásának zeneszobájában ültek le, és a bemikrofonozás után megtöltötték az egész házat a szentély hangulatával. (Akik kidőlni készülnek, azoknak mondom, hogy 8:27-nél kezdődik a ritmizáltabb rész.)

A Coke Studio is meghívta őket az egyik évadban... ők így dolgozták fel a szentély nyers hangzását, modern hangszerelésben:

Egyébként nemrég volt a bombatámadás egyéves évfordulója. Hogy a történet kerek legyen, ideteszem azt a videót, amelyet Arieb Azhar szúfi rockénekes töltött fel saját szerepléséről a szentélyben. A hangulat magáért beszél. Nagyon szeretném, ha valahányszor Pakisztán szóba kerül, az emberek ezt az emberiességet, ezt az élni akarást, az embertelenség elleni páratlan művészi összefogást is megemlítenék.

Ígéretem szerint még megemlítek néhány hangszert a Tharparkar sivatag zenei világából. Nemcsak azért, mert egyszerre vidám és misztikus dallamokra képesek, hanem mert ezek a hangszerek számunkra sem ismeretlenek.

Ali Mohammad Roonjho-val tavaly találkoztam először. Hyderabádban, egy sátor mélyén készülgetett a színpadi fellépésére, és egy vesszőkosárból szedegette elő a legkülönbözőbb hangolású dorombokat (most inkább így mondom: csángokat). Én is kihalásztam egyet, és a számhoz illesztve pengetni kezdtem. Erre azonnal jelezte, hogy nem jól tartom a hangszert, kívülről befelé pengessem, ne pedig ellenkezőleg... ahogy pedig én ezt itthon megtanultam.

Mutatok egy felvételt, amint a tesvérével együtt játszanak a csángon. Annyira hasonlóak, hogy meg nem mondanám, melyik Ali Mohammad... a kéztartásából ítélve a jobboldali.

Most pedig jöjjön egy másik duó.

Igazi döbbenet a számomra, ahányszor a kétkezességgel találkozom a szindhi népzenében. Ezt a fogalmat találtam ki magamnak hirtelenjében, amikor megláttam, hogy egy zenész előszeretettel játszik egyszerre két hangszeren, még akkor is, ha mellette ül egy kolléga... aki meglepő, de nem túl gazdaságos módon, szintén két hangszeren játszik... egyszerre. Méghozzá ugyanazon a kettőn. A munkamegosztás fogalma tehát ismeretlen ezen a vidéken. Az alábbi videón ráadásul mindkét zenész három hangszeren játszik, mert csörgővel csak szebb lehet egy dallam, és ki állítaná, hogy a csörgő nem hangszer?

(Próbáljunk jótékonyan elsiklani amellett, hogy a hang felvétele előbb megtörtént, így az összhang a képpel nem épp tökéletes.)

Megemlítek még egy olyan hangszert, ami nálunk nem szorul bemutatásra, hála többek között Móra Ferencnek... a körtemuzsikáról van szó. Szindhben ez az egyik legjellegzetesebb fúvós hangszer. Ő a múltkor bemutatott bhinhez képest apró játékszer, mégis ez az, amire egy szindhi ember szeme leginkább felcsillan.

Most ismét megígérem magamnak, hogy csak egyetlen résszel nyújtom tovább ezt a kis sorozatot... szerintem betartható lesz. Alig várom, hogy ismét a szindhi fakírok közt lehessek, és kicsit bátrabban nyomjam be a telefonon a felvevőgombot. A Lahooti videóknál tényleg nincs jobb, ha meg akarunk ismerkedni ezekkel a hangszerekkel és az ottani használatukkal, de szeretnék saját felvételt is. Nem beszélve arról, milyen kíváncsi lennék, mit szólnának a fakírok egy moldvai kavalhoz... nemsokára ez is kiderül.

Kell-e magyaráznom, hogy mi az átokdal? Egy magyarnak biztos nem... 

Nincs belőlük nagyon sok, de ami van, az üt, rendesen.

Van, hogy egy egész dal átkozodásoktól hemzseg (= átokdal), de az gyakoribb, hogy csak nyomokban tartalmaz átkozódást. 

Azért akartam írni az átokdalról, mert rémesen zavar. Bosszant, hogy soha, senkit sem átkoznék meg, senki nevét nem helyettesíteném be az egyes szám második személybe, mégis, szeretem ezeket a szövegeket, beleborzongok minden sorba, ahányszor éneklem őket. 

...Verje meg az Isten a szeretőm házát, ne is az ő házát, ha j'az édesanyját...

...Verd meg, Isten, az irigyet, aki tőlem el nem férhet....

Fokozni is lehet, kicsit képszerűbben, jól kiélvezett, perverz örömből táplálkozó képzelgésekkel: 

Mosdóvized vérré váljon, törölköződ lángot hányjon.

Mennyi csillag van az égen, annyit sirüljön (forgolódjon) egy éjen.

Kilenc szeker széna, szalma ,mind rothadjon ki alóla.

Verje meg, verje meg, veretlen ne hagyja, kilenc esztendeig csak a hideg rázza.

Vagy, ha az indulatot rosszul sikerül leplezni:

Nem átkozlak, nem szokásom: fogjon meg a sóhajtásom!

Olyanok ezek a népdalok, mint egy-egy energiabomba, egy lángcsóva.

Amikor külföldi zenészekkel rakosgatom össze valamelyiket, nem is viszem túlzásba a fordítást. Felesleges. Borítékolható egy-egy felvont szemöldök, a kínos csend. Bár van, aki nevetéssel üti el a dolgot. A világ bizonyos részein egyszerűen értelmezhetetlen ez a műfaj.

Indiában, amikor a fiatal tehetséggel, Arghyakamal Chattopadhyay-jal készültem a duókoncertemre, a moldvai csángó Kilenc szeker széna szalmát választottam ki, és amikor nekiláttam, hogy hangulatkeltés céljából meséljek a dalról, Arghya zavartan figyelt fel a szavakra. "Átokdal? Furcsa. Nálunk ilyen nincs. Itt inkább csak áldásdalok vannak." Mit mondjak, meg voltam lőve. Ahogy mondtam, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet elmagyarázni. (Külföldön.)

Írhatnám azt, hogy ezek a szövegek a használattól ellaposodnak. Hogy ha sokat énekli őket az ember, kikopik belőlük az erő. Ahogy a véres ruhából mosásról mosásra kioldódik a vér. De én ezt nem hiszem. Engem mindig szíven ütnek. Ezért mindig vigyázok, hogy én üssek előbb. 

... szóval, úgy döntöttem, hogy ide költöztetem a blogomat!

Itt könnyebben elérhető, a statisztikát is egyszerűbb figyelnem, és persze, végre bekövethetem a kedvenceimet, mind egy helyről :)

Tehát: jönnek a posztok!